Hogyan lehet átalakítani az oktatást úgy, hogy közben működnie is kell?
- 2026. 11. 08
- Dr. Zavagyil Zoltán
Egy gyárban le lehet állítani a gyártósort, az iskolákat viszont szeptemberben akkor is ki kell nyitni, ha közben magát a rendszert alakítják át. A siker kulcsa az intézményvezetők és a középvezetők felkészültsége, valamint a pedagógusok és a szülők bizalma.
Az oktatás átalakítása Magyarország egyik legnagyobb változásmenedzsment-projektje
Egy gyár átszervezésénél le lehet állítani egy gyártósort. Egy vállalatnál el lehet adni egy üzletágat, össze lehet vonni két szervezeti egységet, ki lehet cserélni egy informatikai rendszert. Egy multinacionális cégnél végső esetben rá lehet tenni a lakatot az ajtóra, és át lehet költözni egy másik országba. Az oktatásnál azonban nincs ilyen lehetőség.
Szeptemberben ki kell nyitni az iskolákat, a gyerekeknek be kell menniük, a pedagógusoknak órákat kell tartaniuk, az intézményeknek működniük kell. Akkor is, ha közben éppen magát a rendszert akarjuk átalakítani. Ezért gondolom úgy, hogy a magyar köznevelés előtt álló átalakulás nem egyszerűen oktatáspolitikai kérdés. Változásmenedzsment szempontból ez Magyarország egyik legnagyobb és legbonyolultabb szervezeti projektje lehet.
A kérdés tehát nemcsak az, milyen legyen az új rendszer, hanem az is, hogyan jutunk el oda úgy, hogy közben a jelenleginek minden egyes nap működnie kell? Mert egy új rendszer attól még nem lesz jobb, hogy új.
A reform és az átmenet nem ugyanaz
Egy új oktatási modell megtervezése önmagában is komoly szakmai feladat. De a változásmenedzsmentnek van egy kellemetlen tapasztalata: attól, hogy pontosan tudjuk, hová szeretnénk eljutni, még egyáltalán nem biztos, hogy oda is jutunk. A legtöbb nagy átalakítás ugyanis nem a cél megfogalmazásánál bukik el, hanem valahol odafelé.
Ki miért felel az átmeneti időszakban? Mit változtatunk meg először? Mi az, amihez egyelőre nem nyúlunk? Hogyan tartjuk fenn közben a működés biztonságát? Mit mondunk annak a több tízezer embernek, akinek a munkáját a változás érinti? És talán a legfontosabb: ki fogja ezt az egészet végigvinni? Ezek nem elméleti kérdések, hanem nagyon is gyakorlati vezetői problémák.
Sok átalakításnál tapasztaltam már, hogy a célállapotot sokkal könnyebb megrajzolni, mint az odavezető utat. A szervezeti ábrán minden vonal egyenes. A valóságban valahogy soha nem az.
A régi rendszert még működtetni kell, miközben az újat már építjük
Szerintem ez az egyik legnehezebb vezetői helyzet. A meglévő rendszert nem lehet egyszerűen leértékelni azzal, hogy rossz, ezért lecseréljük. Abban emberek dolgoznak, feladatokat látnak el, rengeteg tudás és tapasztalat halmozódott fel. És éppen ezeknek az embereknek egy részére lesz szükség ahhoz is, hogy az új rendszer működjön.
Ha egy reform első üzenete az, hogy minden, ami eddig történt rossz volt, akkor már az indulásnál sikerült ellenállást teremteni. Pedig biztosan van, ami működik és van, ami nem.
Ami működik, azt meg kell tartani. Ami nem működik, ahhoz viszont hozzá kell nyúlni. Nem azért kell változtatni, hogy változtassunk, hanem azért, hogy utána jobban működjön.
És szerintem itt van egy másik fontos különbség is. Egy fenntartó, egy központ vagy bármilyen irányító szervezet önmagában nem attól jó, hogy milyen helyet foglal el a szervezeti ábrán. Attól jó, hogy segíti-e azokat, akikért létrehozták. Az oktatásban pedig a végén mindig ugyanoda jutunk vissza: az iskolához, a pedagógushoz és a gyerekhez.
Nem kell mindent egyszerre
Nagy rendszerek átalakításánál szerintem az egyik legveszélyesebb kísértés a gyorsaság. Ha már változtatunk, akkor változtassunk meg mindent: szervezeti struktúrát, hatásköröket, finanszírozást, vezetési rendszert, informatikát, mérési rendszereket, intézményi autonómiát. Lehetőleg egyszerre. Papíron ez akár jól is nézhet ki, a működésben viszont könnyen káosz lehet belőle.
Én ebben sokkal inkább a fokozatosságban hiszek. Egy ekkora rendszer átalakításánál nemcsak azt kell pontosan tudni, hogy hova akarunk eljutni, hanem azt is, milyen sorrendben jutunk oda. Mi történik az első száz napban? Mi az első évben? Mi az, amit csak akkor változtatunk meg, amikor az előző lépés már működik? Hol próbáljuk ki először az új megoldást? És miből fogjuk tudni, hogy tényleg jobb lett, nem csak más?
Nem biztos, hogy mindig a látványos változás a jó változás. Sokszor egy jól működő folyamat egyszerűsítése többet ér, mint egy újabb nagy szervezeti átalakítás.
A változásnak ugyanis nem az a mércéje, hogy mekkorát változtattunk, hanem az, hogy utána jobban működik-e a rendszer.
A változás a szervezet közepén válik valósággá
A nagy változásokat általában a felső vezetés hirdeti meg, csakhogy ritkán a felső vezetés valósítja meg őket. Az oktatásban ott vannak az intézményvezetők, a tankerületi és más középvezetők, szakmai szervezetek, helyi irányítási szereplők. Végül ők azok, akiknek a nagy stratégiai mondatokból napi működést kell csinálniuk.
Ha ők nem értik a változás célját, nem kapnak hozzá megfelelő mozgásteret, vagy egyszerűen nem hisznek benne, akkor a reform papíron akár meg is történhet, a valóságban viszont nem. Ezért egy országos oktatási átalakításnál számomra legalább olyan fontos kérdés, mint az új szervezeti ábra, hogy kik fogják vezetni a változást a rendszer közepén, és fel vannak-e erre készítve?
Mert lehet bármilyen jó egy központi elképzelés, a végén valakinek helyben döntést kell hoznia, konfliktust kell kezelnie, felelősséget kell vállalnia és meg kell győznie az embereket arról, hogy érdemes végigcsinálni. A változásnak mindig kell, hogy legyen gazdája.
A végén mindig az emberek maradnak
Harminc év vezetői, reorganizációs és változásmenedzsment-tapasztalata után egy dolgot biztosan megtanultam: szervezeteket papíron viszonylag könnyű átalakítani, embereket meggyőzni arról, hogy érdemes velünk jönni, már sokkal nehezebb. Az oktatás átalakítása ezért szerintem nem elsősorban szervezési kérdés. Bizalom kérdése is.
A pedagógusnak értenie kell, hogy mitől lesz jobb neki és főleg a gyereknek. Az intézményvezetőnek tudnia kell, miben változik a felelőssége, a fenntartónak értenie kell az új szerepét. A szülőnek pedig joggal van egy nagyon egyszerű elvárása: miközben körülötte átalakul egy országos rendszer, az ő gyerekének az iskolája továbbra is működjön.
Talán ezért gondolom azt is, hogy az oktatás átalakítását nem lehet kizárólag felülről végrehajtani. Az irányt természetesen valakinek ki kell jelölnie, döntéseket is kell hozni, de az új rendszer csak akkor fog működni, ha azok is részesei lesznek a változásnak, akiknek másnap reggel működtetniük kell.
Egy reformot jogszabállyal el lehet indítani, egy szervezeti struktúrát néhány hónap alatt át lehet rajzolni, de a nehéz rész másnap reggel kezdődik, amikor ugyanazoknak az embereknek már az új rendszerben kell dolgozniuk.
Talán ezért a magyar köznevelés következő nagy kérdése nemcsak az, hogy mit változtatunk meg, hanem legalább ennyire az is, hogyan változtatjuk meg, és kik fogják végig vezetni a változást?
VISSZA A BLOGRA